„Szintezés”
Horváth Erzsébet kiállítása
MONO Galéria, Budapest
2012 október 16 – november 2


Függőleges és vízszintes; – alapkoordináták. A függőleges a nappalhoz, míg a vízszintes az éjszakához kapcsolható. A nappal és éjszaka szintézise feszültséget hordoz; kimozdulnak a dolgok az állandónak hitt rendszerből. A diagonális kerül előtérbe. Valahonnan valahová jutunk; haladunk, úton vagyunk. Az állandóság látszólagos. Nem tehetünk mást, mint igyekszünk meghatározni, valami állandónak vélthez viszonyítani a dolgokat, történéseket. Az illúzió nagy léptékben működik, ezért nem is láthatunk mögé. A gravitáció az alapirányok viszonylatában láthatatlan összekötő kapocsként funkcionál, de amint felemelkedünk és megszűnik a vonzerő, megszűnik minden koordináta is; a fent, a lent, a jobb, a bal, az átlós. Feloldódunk a vonzásnélküli, meghatározó irányokat mellőző világban. Tér-idő értelmét veszti.
A vízszintes leginkább nyugalmi állapot. Közelebb enged a feloldódáshoz és bizonyos átmenetet is képez. Melyik vízszinthez igazodjunk? A „szintezés” szüntelen kísérlet a megragadhatatlan felé, az állandóság vélt szükségességének birtoklására. A szintezés a vízszinthez képest meghatározott; horizontális jellege egyben mindig vertikális szintre is emelkedik. A vízszintes – tehát – elválaszthatatlan a függőlegestől. Találkozási pontjaik olyan „sebek”, jelölések, ahol történések alakulnak ki. A történések történetekké állhatnak össze.
Szintezési kísérletek, melyek átívelnek téren és időn, és mégis nagyon valóságosak, földhözragadtak. Gondolataink részeit képezik; sőt az alapját. Nem tudunk és nem is akarunk megszabadulni tőlük. Valós és képzelt történések, történetek keverednek. Feldolgozásuk – rendteremtési kísérletek kapcsán – esélyt nyerhetnek. Illúzió csupán; az idő természetével rokon jelenség.
Horváth Erzsébet művei térben és időben sűrítik azokat a rétegeket, melyek rátapadnak a mindennapokra. Emlékek, képek, képzeletek és vágyak. Vágyódás a dolgok megragadására a vízszintesek és függőlegesek koordináta-optimizmusával. Kísérletek a hordozott, sérülékeny rétegek betemetésére; a dolgok feloldására.
A függőlegesek és vízszintesek találkozásánál végtelen számú metszéspontok keletkeznek, melyek mozgásunkkal, nézőpontunk folyamatos térbeli megváltoztatásával – természetszerűleg – egyéni viszonyítási metszéspontokká szerveződnek. Minden pillanatban mást látunk.
A „Mező” című installáció két évvel ezelőtt készült; de most állította ki először alkotója. Szerves folytatása Horváth olyan munkáinak, mint pl. a „KOIM”, vagy a „Corpus”. Az utóbbit korábban láthatták már az érdeklődők – előző egyéni kiállításán – Budapesten. A nappal és éjszaka költői-vizuális metaforája, az örök ellentétek együttes megragadhatósága, – vagy annak inkább lehetetlensége – válik a mű alapvetésévé. Meddig tart a mező? Hol van térben és időben? Mi módon hatnak – benne, rajta – az erők? Kiket látunk megjelenni, vagy netán lebegni? Honnan jöttek, hová tartanak? Vagy csak vannak?
Szintezési kísérletek. Látszólag fölösleges tevékenységek. Létünk meghatározása felé irányuló cselekvés-töredékek. A racionális és irracionális állapot együttes mozg(at)ása. Miért csúsznak minduntalan ki a kezünkből a biztonság látszatát nyújtó mértékek, eljárások? Felmerül; valójában nem látunk, nem érzékelünk, nem létezünk; – lételemek vagyunk.
A világítódoboz önnön, hátsó, belső fénye szembekerül a kívülről jövő fénnyel. Fény a fényt kiolthatja, ha nem kerülnek megfelelő, alárendelt viszonyba egymással. Ugyanarról van szó; mi álltunk közéjük, állítottunk közéjük „kommunikációs jeleket”. Megzavartuk a tökéletest. Tennünk kell valamit. Nem tehetünk mást!
A monitorokon végtelenül futó, önmagukba visszatérő képfolyamoknak nincsen kezdete, sem vége. Minden kezdet és vég szintén csak illúzió. Az egyéni perspektíva feltétlenül azzá teszi...
Az állókép mozgókép; a mozgókép állókép. Nincs itt semmiféle ellentmondás. Az érzékenyen rezgő lézercsík minden pillanatban, szakadatlanul új konstellációt épít; – akármilyen észrevétlen is a mozgása. Ha mögé nézünk megszűnik vonalnak is lenni.
A titokzatos, megfoghatatlan fény Horváth Erzsébet minden eddigi munkájának központi magját alkotja. A fény feloldódik a választott, transzparens természetű anyagban; a fóliában, melyből műveit megformálja. Könnyedén hajlítja, élesen vágja, nyesi a tükröződő felületeket. A rétegek szorzódnak; újabb minőségeket alkotnak. Fény-térbe kerül a látogató, mely állandó pulzálással, váltakozással tagolja a megfoghatatlan időfolyamot. A sajátos anyagkezelésnek aurája van; mind a világosban és az azt követő sötétben. Ezekben a kiterjesztett lebegésekben tárgyiasul a mű esszenciája. Az ellentétes váltakozásokat a rétegek egymást követő ritmusa húzza alá. A szeletek olyan horizont-darabok, melyek egyre csak felfelé törnek, mégis a földhöz, a vízszinteshez kötődnek.

Gyenes Zsolt